MOSONYI EMIL

(Budapest, 1910. november 10. - Singen, Németország, 2009. április 24.)

Mérnöki oklevelét a budapesti József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen szerezte 1934-ben. Ezt követően a vízépítéstani tanszéken tanársegédként dolgozott, majd 1936-tól az Országos Öntözésügyi Hivatal mérnöke lett, e minőségében részt vett a békésszentandrási vízlépcső, valamint a tiszalöki duzzasztó előzetes tervezési munkáiban. 1942-ben kinevezték az Országos Vízierőügyi Hivatal (1947-től Országos Vízerőügyi és Folyócsatornázási Hivatal) vezetőjének, ahol irányításával a Kárpátalja vízerőkészletének felmérése, és a tározási lehetőségek vizsgálata zajlott. A Hivatal 1948-ban történt megszüntetése után az Országos Vízgazdálkodási Hivatal tervezési és építési főosztályának vezetője, 1947-ben megszerzett egyetemi doktori fokozatával előadó tanár, majd 1953-57 között egyetemi tanár a Budapesti Műszaki Egyetem (ÉKME) vízépítési tanszékén.

Az 1950-ben megalakított Vízerőmű Tervező Iroda (a későbbi VIZITERV) igazgatójaként fő feladata a tiszalöki vízlépcső tervezési és kivitelezési munkáinak irányítása, valamint a dunai vízlépcsőrendszer koncepciójának kidolgozása és ezzel összefüggésben a magyar-csehszlovák műszaki tárgyalások vezetése volt. Kezdeményezésére és irányításával dolgozták ki az ország első Vízgazdálkodási Kerettervét, amely nemzetközi tekintetben is úttörő munkának számított. Tudományos tevékenységének elismerésképpen 1952-ben Kossuth-díjat kapott, 1954-ben pedig a MTA levelező tagjává választották.

1956-ban a műegyetemi forradalmi bizottság tagjaként végzett tevékenysége miatt 1957-ben professzori állásából felmentették, VIZITERV igazgatói tisztségéből pedig eltávolították, s az Országos Vízügyi Főigazgatóság szakmai tanácsadója és a VITUKI igazgatóhelyettese lett. 1964-ben az ENSZ élelmezésügyi szervezete, a FAO (Food and Agricultural Organisation) kérte fel afrikai szakértői munkára, s még ugyanezen esztendőben szakértőnek a Baden-Württemberg-i kultuszminiszter hívta meg karlsruhei műszaki egyetemre, ahol az egyetem vízépítési és kultúrmérnöki tanszékének vezetője lett, valamint a Theodor Rehbock Laboratórium igazgatójaként tevékenykedett. 1984-től az egyetem professzor emeritusa volt. Magyarországról való engedély nélküli távozásáért 1965-ben távollétében elítélték és csak 1987-ben térhetett haza először.

A világ minden részében végzett szakértői munkát, elsősorban a vízerőhasznosítás területén és a világ 52 városában tartott előadásokat főként a vízi létesítmények tervezése és építése, illetve üzeme tárgykörében. Kutatásai tették lehetővé a 20. század egyik legnagyobb vízügyi alkotásának, a Duna-Rajna-Majna csatorna különleges hajózsilipjeinek korszerű és gazdaságos kialakítását.

Számos egyetemen, tanfolyamon tartott előadásokat, négy külföldi egyetem és a BME tiszteletbeli, illetve díszdoktorává fogadták. Az Argentin Tudományos Társaság 1963-ban, a Toulous-i Tudományos és Szépirodalmi Akadémia 1969-ben levelező tagjává választotta. Az új-zélandi Aucklandi Egyetem 1993-ban Mosonyi-díjat alapított a „fenntartható vízerő” témában.

Életének fő műve a háromkötetes vízerő-hasznosítási szakkönyve, a Water Power Development, amely az angol mellett magyar, német és utóbb (2003-ban) kínai nyelven is megjelent. Kiemelkedő a mintegy 200 műből álló szakirodalmi tevékenysége. A Vízügyi Közleményekben 21 publikációja jelent meg.

A Magyar Hidrológiai Társaságnak 1950-1954 között volt elnöke. Az MHT 1990-től tiszteleti tagjává, a MTA 1991-ben rendes tagjává választotta. Alapító elnöke volt a Nemzetközi Öntözési és Vízrendezési Szövetség (ICID) Magyar Nemzeti Bizottságának. 1995-ben alapítója és első elnöke volt a Nemzetközi Vízerőhasznosítási Szövetségnek (International Hydropower Association).

Pályája során sok kitüntetést és szakmai díjat kapott idehaza és külföldön egyaránt. 2002-ben életművéért a franciaországi Cannes-ban a vízmérnöki szakma „Oscar-díját”, a Nemzetközi Vízügyi Nagydíjat vehette át Perez de Cuellar volt ENSZ főtitkártól. Magyarországon az utóbbi évtizedekben kifejtett tudományos munkásságát 2006-ban Széchenyi-díjjal ismerték el.

Egész életében szívügyének tekintette a Vízügyi Közlemények szakfolyóirat megjelenését és 2008-ban vállalta, hogy az újjászereződő folyóirat szerkesztő bizottságának tiszteletbeli elnöke lesz. Jelentős összegű adományával is támogatta a folyóirat újbóli megjelentetését. Sajnos a szerkesztés alatt lévő 2009. évi 1. szám megjelenését már nem érhette meg.

Emlékét kegyelettel megőrizzük!

                                                                                                          Dr. Szlávik Lajos

                                                                                              a Vízügyi Közlemények szerkesztője